2012. június 8.

Egyszer volt, hol nem volt...

.... élt egyszer egy jóravaló, dolgos fiatal pár, akik elhatározták, hogy családot alapítanak. Annak rendje és módja szerint összeházasodtak, elkezdték közös életüket, tervezgették a közös jövőt.


Ám amire igazán vágytak, csak nem érkezett meg. Évekig áhítoztak egy kisbaba után, mire nagy sokára, házasságuk hetedik évében egy napsütéses május végi napon lepottyantott nekik a gólya egy ici-pici kis csomagot. A csomag tartalma egy kislány volt, aki a beszámolók szerint akkora volt mint egy kétkilós kenyér, két erős férfitenyérben szinte elveszett.

A fiatal pár nagy szeretetben nevelgette egy szem kislányát, akit a nagyszülők is kényeztettek ahogyan csak tudtak.
A kicsi lány már első születésnapján külsőleg-belsőleg elkezdett ismerkedni a gasztronómiával, ugyanis azt hitte, hogy a csokitorta krémje arcpakolásként is hasznosítható...


A kislány nőtt-nőddögélt, de nagyon hiányzott neki egy játszótárs. A szüleitől egy kistestvért kért ajándékba, de kikötötte, hogy a kistestvér csakis lány lehet, mert kishúgra vágyik. Na meg arra, hogy Moncsicsinek nevezhesse, mert akkoriban az volt a kedvenc dala. És egy kisfiút mégsem lehet Moncsicsinek hívni.

Amikor a kislány négy és fél éves lett, a Mikulás egy fürtös hajú, gombszemű kishúgot hozott neki. Abban az évben nagyon jó kislány lehetett, amiért ekkora ajándékot kapott. Megkapta a Moncsicsijét, de persze soha, egyetlen percig sem nevezte annak. Annál inkább Mazsinak...


A szülők attól kezdve két kislányt nevelgettek. És a két testvér nagyon szerette egymást, rengeteget játszottak együtt kitalált világukban, mindenki azt mondta róluk, hogy igazán jó testvérek. Néha vitatkoztak, néha verekedtek, de mindig gyorsan kibékültek és tovább szerették egymást.  Együtt nőttek fel, ismerték egymás örömét bánatát. Elválaszthatatlanok lettek. Közös játékaik, közös szobáik voltak...


... egészen addig, amíg a nagyobbik lány - aki addigra már a kisebbik volt, hiszen kishúga lekörözte növésben - úgy döntött, hogy férjhez megy és elköltözik otthonról. Volt is nagy sírás-rívás, szomorkodás, no meg aztán a hetedhét országra szóló lakodalom. A család kiegészült egy fővel, Imivel.


Majd a kisebbik lány is megtalálta mesebeli hercegét, Andrást, aki nem fehér lovon, hanem sárkányon lovagolt be hozzá és a hétpróbát kiállva elnyerte hercegnője kezét.


2017. február 13-án egy hosszú, kemény, nagyon hideg tél gyönyörű napsütéses napjának majdnem a közepén pedig megszületett kislányunk, Dorottya Emma, aki a család szeme fénye. Minden nap ugyanolyan csodálatos vele, mint amilyen a várandósságom volt. Pontosan tudta hogy a hideg, ködös napok között melyik az, amelyiken a napsütésé a főszerep és ő akkor jelezte, hogy ki szeretne bújni. Reményeim szerint szorgalmas kiskuktám lesz majd a konyhában.



Ha ez egy népmese lenne, most azt kellene írnom: és boldogan éltek míg meg nem haltak. Itt a vége fuss el véle. De az én mesém még csak most kezdődik el, tartsatok velem!

A mesebeli kislány, vagyis én, elhatároztam, hogy blogot írok. Ez a műfaj már nem ismeretlen számomra, mondhatnám úgy is, hogy folytatok valamit, amit 2009-ben elkezdtem. Akkor ugyanis kedves ismerősöm, Andi meghívott, hogy szerkesszem én is gasztroblogjukat, amit kolléganőjével Csincsillával együtt alapítottak. Amit ezúton is köszönök neki, nekik. No és a támogatásukat, biztatásukat, hiszen nem könnyen vágtam bele.

A velük töltött három év alatt megérett bennem egy elhatározás, hogy egy ici-picit más irányba is eveznék. Így született meg ez a blog. 90%-ban gasztroblognak nevezném ezt is, mert sok-sok receptet olvashattok majd rajta, képekkel illusztrálva, de ezen kívül számíthattok még másra is:
- múltidézésre, emlékekre
- élménybeszámolókra kirándulásokról, utazásokról, éttermekről, vendéglőkről
- gondolatokra, amik felmerülnek ezzel-azzal kapcsolatban
- családi események leírására
- barátokkal kapcsolatos beszámolókra
- a négylábú társainkkal történő dolgok megosztására

Ugyanis családunk nem csak két férjjel és egy kisbabával bővült az elmúlt években, hanem kutyákkal is, vagyis a KUTYÁKKAL. Ők nem csak házőrzőink, hanem társaink, barátaink.

Frakk és Vilma, a két magyar vizsla...


Majd 2015. január 5-én Frakkunk itt hagyott minket, ezzel nagy-nagy szomorúságot okozva nekünk... Márciusban azonban elküldte maga helyett Matyi vizslát, hogy Vilma ne érezze magát egyedül.


Valamint Benő, a törpe schnauzer is teljes értékű családtagunk.


Vilma és Matyi velem és Imivel élnek, Benőke pedig Mazsival és Andrással valamint szüleinkkel.


Szüleimről jut eszembe! Ők a Közös konyha(kert)es életem alatt is nagy-nagy segítségemre voltak, hiszen rengeteg receptet tőlük kaptam, már kipróbált állapotban. Ez úgy történt, hogy folyton újdonságokat keresgéltek, megfőzték, megkóstoltatták velem. Tesóm lefotózta és én publikálhattam. Igazán könnyű dolgom volt. És lesz is, mert már most hatalmas lelkesedéssel gyűjtik nekem az anyagot az új bloghoz.

Mindketten nyugdíjasok már, és éppen ismerkednek az internettel. Ez nekem csak jó. Anyukám kedvencei a gasztrooldalak, hetente több tucat új recept vár kinyomtatásra.


Nálunk nem volt kérdés, hogy otthonosan mozogjak-e a konyhában vagy sem. Én egyszerűen nem éreztem és nem is akartam érezni választási lehetőséget. Kezdjük ott, hogy anyai nagymamám konyhán dolgozott több évtizedig. Minket, az unokáit mindenféle finomsággal kényeztetett, és amikor náluk időztünk hétvégente, akkor szinte észrevétlenül vont be minket az ebéd előkészületeibe. Hol az uborkasaláta levét készítettem, hol a rántott húst paníroztam, hol a mákos nudli tésztáját hengergettem.

Sokan furcsállják azt ami nekem természetes. Apukám rengeteget sürgölődik a konyhában. Süt-főz, irigylésre méltón. Igaz, néha elég olaszosan csinálja, mert ha nem sikerül valami, akkor bizony odavágja a földhöz. Ezt tőle örököltem, nem tudom, büszke legyek-e rá. :)
Én nem néztem furcsán gyerekkoromban, amikor a vasárnapi ebéd utáni desszertet apukám készítette. Ebben nőttem fel. A mai napig aktív konyhaszolgálatot lát el és jól is csinálja. Csak az álszerénységét vetné le végre és fogadná el, amikor megdicsérjük!


Anyukám és apukám között az az ellentét a sütés-főzés terén, hogy:
a) apu mindent lemér grammra pontosan
b) anyu csak érzésre önti a dolgokat

Anyutól a b) verziót örököltem. Na és azt, hogy belém nevelte a főtt étel szeretetét. Nálunk nem volt olyan nap, amikor ne várt volna iskola után az elkészített ebéd. Nem voltunk túlságosan eleresztve anyagilag, így étterembe ritkán jutottunk el. De anyukám nem tűrt ellentmondást azon a téren, hogy minden nap házi készítésű, főtt ételt együnk. Változatos volt a menü, sok levessel, zöldséggel, főzelékkel, hetente háromszor-négyszer hússal. Gyerekkoromban utáltam a leveseket, és kínzásként éltem meg, hogy szombat-vasárnap muszáj volt levest enni, ha a többi napokon nem is kértem. Drága jó anyukám mindig mondta, hogy "majd ha felnősz, megtanulod értékelni a levest.". Milyen igazad volt anyukám!

Most eszembe jutott még egy emlék gyerekkoromból. Apukám fogyókúrázott - mint mindig - és egy speciális étrendet követett, bizonyos kalóriát nem léphetett túl. Ebben a menüben elég furcsa ételek álltak, a legtöbbje főtt étel volt. Emlékszem, talán 10-11 éves lehettem, amikor kiválasztottam, hogy miket fogok ÉN, saját kezűleg elkészíteni ezek közül apukámnak. Ezek között volt a tojáspörkölt, amit szinte tökélyre fejlesztettem, annyiszor főztem meg. De nem is ez a lényeg az emlékben! Hanem apukám büszkesége, amivel a mai napig emlegeti, hogy a pici lánya hányszor csinálta meg neki.

Sok ilyen történetet olvashattok majd a későbbiek során, hiszen tesómmal együtt rengeteg emlékünk van, ráadásul sok a közös.


És itt szeretném bejelenteni, hogy Mazsi lesz az én jobbkezem az új blogéletemben. Most már nem csak a fotózásban fog segíteni, hanem blogszerzőtársam is lesz. Jelentkezik majd fotókkal, receptekkel, mindenféle gondolatokkal. Fogadjátok őt is szeretettel. :)


Családunk többi tagjáról egy külön bejegyzésben fogok írni, hiszen sokan vannak és közülük sokan szeretnek és tudnak főzni! Unokatesóm, Judit és Imi keresztanyuja, Erzsi néni, valamint unokatesója, Eszti biztosan nagy segítségeim lesznek blogéletemben, ők nagyon otthonosan mozognak a konyhában.


"A család olyan szó, amelynek jelentésében benne van a biztonság, a sziklaszilárd alap, az a hely, ahová hazamehetünk, amelyben felnőhetünk..., amelyből kirepülhetünk, de mégis emlékszünk rá és belekapaszkodhatunk..., mert amit ott hallottunk, örökre megmarad a fülünkben és a szívünkben..."


                                                                   Szeretettel,

                                                                                        Bea



7 megjegyzés:

  1. Éljen soká a kicsibors és a Kicsi Tesóm! :)

    VálaszTörlés
  2. Hát gratulálok, szép a külső, jónak ígérkezik a belső, mindenképpen követni foglak. Én inkább itt, mint a fészbukon. És kíváncsian várom az írásaidat!

    VálaszTörlés
  3. igen, szerintem is nagyon cuki minden:) látom már, lesz mit olvassak esténként:)

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok Lányok, örülök, hogy itt vagytok. :) Remélem, nem okozunk majd csalódást.
    Láttátok jobb oldalt az "Őket olvassuk" rovatot? :)

    VálaszTörlés
  5. Hát annyira helyesek vagytok, hogy csuda.
    És a kutyák... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon kedves vagy, köszönjük szépen! :)

      Törlés